A több évezredes magyar lovaskultúra nemzeti örökségünk szerves része, olyan hungarikum, amely részleteiben is önállóan hordozza az ősök tudását, mozdulatait, kapcsolatteremtő és közösséget oltalmazó képességét. Népköltészetünk mélyáramlataiban szólások, dalok, találós kérdések, meséinkben Fehérlófia és parazsat evő paripák, táltoslovak gonoszt legyűrő történetei, de helyneveink, szertartásaink, temetkezési szokásaink is megőrizték, irodalmunk és művészetünk pedig mind a mai napig hitelesen érzékeltetik a ló iránti mítikus tiszteletünket, szeretetünket.

A kárpát-medencei történelmünk több mint ezerszáz esztendejében a ló társunk maradt szabadságharcban, csatatéren, sportjátékban, virtusban, földet művelő munkában, utazásban, a sportban.

A XXI. század globalizálódó feszültségeiben, ellentmondásos világában, amikor minden nép erősíteni kívánja egyedi és sajátos értékeit, akkor kivételes történelmi esély kínálkozik a magyar lovaskultúra újjászületésére is. Világraszóló egyéni és közösségi teljesítmények teszik teljessé ezt a folyamatot: Dallos Gyula klasszikus pedagógiai munkássága, Kassai Lajos lovasíjászata, Abonyi Imre, a Lázár-testvérek és mások fogathajtó bajnoki győzelmei, a hortobágyi csikósok, a lovas kaszkadőrök parádés tudása vagy éppen a bugaci Pusztatizes. A magyar lovas szakemberek világszerte elismert tudása mellett immár több mint két évtizede a folyamatosan alakuló, szerveződő városi és megyei lovasbandériumok, hagyományőrző egyesületek, lófuttató versenyek, egykori csatákat korhű fegyverekkel, öltözetben bemutatott hadijátékok, vonzó lovastúrák adnak lehetőséget, hogy művelői, megtartói legyünk örökségünknek, a magyar lovaskultúrának. S mindez kiteljesedhet az erdők, mezők és tanyák védelmében a lovas polgárőrökkel, a lelket és testet gyógyító terápiával, vagy az egykor méltán világhírű tudatos lótenyésztéssel.

A szakma, a politika befogadókészségével, támogatásával és akaratával készült új nemzeti lovas programunk a továbblépéshez ad esélyt és útravalót mindannyiunknak.